Lassacskán hozzászokunk, hogy a futballmérkőzéseken - a labda helyett - alkalmanként a könnygáz és a gumibot a főszereplő. Bár a középkorú szurkolók emlékezhetnek egy-két "kényesebb szituációra", sokszor úgy érezzük, hogy merőben új jelenség szemtanúi vagyunk. Noha a futballhuliganizmus valóban szerves részévé vált erőszakkal átitatott korunknak, valamikor nyolc évtizede a pályákat elborító agresszió miatt a rendőrség másfél hónapra gyakorlatilag betiltotta a futballt Budapesten.
  A századfordulón még nem a nézők, hanem a játékosok érdemelték ki az erőszakos jelzőt: az első évek technikailag képzetlen futballistái gyakran mértek "halálos rúgásokat a labda mellé", amivel, közvetetten, a futball rossz hírét keltették. Nem is csoda, hogy 1900-ban a székesfővárosi közgyűlésen Del Medico Ágoston - sikertelenül - azt indítványozta, hogy az összes iskolában tiltsák be az "életveszélyes játékot". A városatya rossz érzései nem voltak alaptalanok: 1902-ben egy bajnoki mérkőzésen a kapus összefutott ellenfelével, a csatár másnap belehalt sérülésébe.
  Miközben a játékosok hol a labdát, hol egymást rugdosták, a nézőterek világa egyre nagyobb tömegeket vonzott, a páholyok drága belépőt váltó, előkelő nézői mellett az olcsó állóhelyeken megjelentek a mai drukkerek elődei. Nem énekeltek ugyan gyalázkodó dalokat, de a "Rúgd szét!" "Lökd föl!" "Tipord le!" bekiabálásaikkal,  a temperamentumosabb labdarúgókat agresszív cselekedetekre sarkallták. A Sport-Világ egyik 1902-es (!) cikke szerint a futball közönsége komoly veszélyt jelent majd a mérkőzések tisztaságára: "Midőn megjósolom, hogy a budapesti futballpályák nemsokára véres csaták színhelyei lesznek, azt hiszem, nem tévedek. De ne gondolják, hogy a játékosok között, ments Isten! Az igen tisztelt publikum fog csatázni, igen, ő az ezerszemű, ezernyelvű Caesar!".
  1903-ban az FTC néhány "izgága", "mosdatlan szájú", "züllött", "toprongyos" drukkerét rendőrök igazoltatták a Millenárison, de ez még csak a kezdet volt. 1908-ban, amikor Soroksáron egy bírót fegyverrel fenyegettek meg, a Nemzeti Sport az egyesületeken és a labdarúgó-szövetségen kérte számon, hogy miért nem rendelik el a mérkőzések rendőri biztosítását. "Brigantiskodnak a jó vidéken is" - írta 1914-ben a Sporthírlap, jelezve, hogy a vidéki Magyarország e téren gyorsan le fogja küzdeni elmaradottságát. Szombathelyen egy ízben detektívnek kellett a bírót megvédenie; Szolnokon járt csapatok arról számoltak be, hogy fa- és kődarabokkal dobálták meg játékosaikat. Kedvenceiket Miskolcra elkísérő debreceni drukkereknek revolvereiket kellett elővenniük, hogy az őket fenyegető hazaiak megértsék, szurkolni, és nem háborúzni jöttek.
A háború múltával, egy norma- és értékhiányos társadalomban a futball hívei a pályákon élték ki a fronton felkorbácsolt agresszív hajlamaikat. Egy olyan országban, ahol az egymással élesen szemben álló politikai rendszerek néhány havonta követték egymást, és azok az előző politikai elit fizikai megsemmisítését, vagy legalábbis elűzését szorgalmazták, egyáltalán nem volt meglepő, hogy a mérkőzést rosszul vezető bíróra, vagy az ellenfél játékosaira támadtak.
 A futballt övező erőszakkal több országban is szembe kellett nézni. Az első, 1930-as labdarúgó-világbajnokság montevideói döntőjén ezer katona vigyázott a rendre, okkal: a nézőktől kilencszáz (!) revolvert foglaltak le. Olaszországban több bíró is belehalt a drukkerek bosszújába, ezért a nézőket drótkerítéssel választották el a játéktértől. A bécsi rendőrségnek is nagy feladatot jelentett a szurkolók féken tartása. 1919 elején, amikor az osztrák válogatott kikapott Dél-Németországtól, "az elkeseredett tömeg a pályára rohant, inzultálta a bírót, a német játékosokat, s utána mindent összetört, ami a pálya fölszereléséből összetörhető volt." Az év végén a Sporthírlap megállapította: "Olyan hozzátartozója a bécsi futballnak a verekedés, a randalírozás, a bíró inzultálása, hogy a közönség nagy része már olyan szeretettel ragaszkodik hozzá, mintha kötelező programpont volna."
  Az 1920-as évek elején a magyar szurkolók már Európa-szerte ismertek voltak, Rotterdamtól Párizsig több lap is foglalkozott a pályáinkon, napirenden lévő rendbontásokkal (becslésem szerint a két háború között a félezret is meghaladta az erőszakos eseményekkel verekedésekkel, kődobálásokkal tarkított mérkőzések száma). A legelterjedtebb támadó eszköz a fokos és a bot volt, de a botránykrónikákban találkozhatunk esernyővel, késsel, bajonettel, bokszerrel és revolverrel is (ráadásul többször nem is a "csőcselék", hanem dokumentálhatóan magasabb státusú "urak" akcióiról volt szó). A botrányok sokáig elkerülték a nagy pályákat, néhány külvárosi játéktér azonban kétes hírnévre tett szert. Botrányokozás miatt első ízben 1920 végén, a Wekerle-telepi WSC sporttelepét tiltotta be az MLSZ, a leghírhedtebb játéktér mégis a rákospalotai URAK-pálya volt. 1917-ben a vendég Terézvárosi TC egyik kísérője számolt be élményeiről: "Amint kiértünk a kapun, mintegy 5-600 ember várt botokkal és kövekkel felfegyverkezve. Kövek és pfúj! kiáltásokkal vegyített, reprodukálhatatlan kifejezések röpködtek a levegőben. Még utóvédjeik is harcoltak, akik a hídról köveket és bűzbombákat dobtak a kupénkba." 1919 őszén a VAC-URAK mérkőzés bírája elmondta, hogy "Wesselák, az URAK többszörösen kitiltott, izgága játékosa a nézőtéren tüzelte az embereket. >>Előre, ébredő csatársor! Ma pogrom lesz!<< kiáltással vadította a kedélyeket." A VAC intézője hozzátette: "A mérkőzés után, amidőn a pályát a VAC közönsége el akarta hagyni, a kijáratoknál botokkal felfegyverkezett URAK-tagok várták őket és a keresztlevelüket követelték. Dr. Jakobovics fejét több helyen beverték, Rónát ott ütötték, ahol hozzá fértek. Futót, a III. ker. TVE volt középfedezetét, akinek műlába van, a megvadult csőcselék szintén VAC tagnak nézte, megtámadta és bántalmazta."
  Kezdetben a labdarúgó-szövetség saját hatáskörében próbált gátat vetni az erőszaknak. 1919 elején bevezették a büntetőkódexet, ami alapján szigorúan ítélkeztek a durva játékosok fölött, a nézők közötti fegyelem fenntartására figyelmeztető táblákat helyeztek el a pályákon, illetve a hazai csapatoknak rendezőket kellett kiállítaniuk. Amint az várható volt, a garázda drukkerek nem igazán szívlelték meg az MLSZ kéréseit, többször még a rendőröket is megtámadták.
 Stílszerűen szólva: a labda a hatalom oldalán pattogott. Már 1919 tavaszán, miután az MTK-pályán az UTE szurkolói randalíroztak és székeket törtek össze, Budapest rendőrfőkapitánya (a későbbi világbajnoki ezüstérmes csapat szövetségi kapitánya), Dietz Károly kilátásba helyezte, hogy a rendőrség véget fog vetni a kilengéseknek. 1921 szeptemberében egy belügyminiszteri rendelet a játékvezetőnek előírta, hogy a mérkőzésre kirendelt rendőrtisztviselő utasításait "minden ellenkezés nélkül pontosan teljesítenie" kell. Ezzel párhuzamosan a rendőrfőkapitány átiratot intézett az MLSZ-hez, miszerint a rendőrség beavatkozik, amikor "úgy egyes személyek, mint a nagyközönség testi épsége veszélyeztetve van", sőt a rendőrség "köteles be is tiltani a mérkőzést, ha a folytatás súlyosabb következményekkel járna". Két hét múlva az ismétlődő zavargások miatt a rendőrség újabb átiratot küldött a labdarúgó-szövetségbe, amelyben a mérkőzések rendezését a rendőrség előzetes engedélyétől tette függővé.
  1921. december 11-én az MTK-Kispest mérkőzés után kispesti drukkerek boxerrel ájulásig verték a bírót, a rendőrök csak kardlappal és letartóztatásokkal tudták megfékezni a vendégeket. Válaszul a rendőrség december 18-ára egyetlen első osztályú nyilvános futballmérkőzés megtartását sem engedélyezte, másod- és harmadosztályú mérkőzéseket pedig csak zárt kapuk mögött rendezhettek. A tiltás azonban nem csupán egyetlen hétvégére szólt. 1922 elején a szóbeszéd szerint a rendőrség hat hónapra gyakorlatilag betiltotta a fővárosi futballt. Az MTK közbenjárására végül február elején oldották fel a tilalmat, aminek következtében a fővárosban jelentősen visszaesett a botránnyal végződő mérkőzések száma.
  1922 elején a budapesti főkapitány a rendőrszemélyzethez intézett parancsában pontosan leírta a rendfenntartók feladatait, 1925-ös rendelete nyomán pedig szabályozott térré váltak a futballpályák. Gyalogos rendőrök álltak a pénztár, a bejárat, az öltözők és a tribün mellett, míg a pálya környékére lovas rendőröket vezényeltek. Meghatározták azt is, hogy milyen esetekben kell nézőket eltávolítani, esetleg a nézőteret kiüríteni. Megtiltották, hogy a mérkőzés után a nézők a pályán kívül gyülekezzenek, később civil ruhás rendőröket állítottak a lelátóra.
Egy-egy élvonalbeli futballmérkőzésen legalább 15-20 rendőr ügyelt a rendre, a nagyobb rangadókat fokozottan biztosítottak. Az 1925-ös magyar-spanyol mérkőzés 40 000 nézőjére 245 rendőr vigyázott, 1935-ben a Ferencváros debreceni vendégjátékán a távozó bírót 36 rendőr kordonja védte a feldühödött hazai drukkerektől. Ilyen körülmények között a szurkolóknak alig volt lehetőségük arra, hogy botrányokat robbantsanak ki, hisz a karhatalom kemény eszközökkel tartott rendet. Gyakran kardlapokkal verték szét a renitenseket, sőt 1923-ban Erzsébetfalván csak figyelmeztető lövésekkel tudták szétoszlatni a bíróra lincshangulatban váró drukkereket. Az 1920-as évek közepétől már nem fordult elő, hogy a nézők berohanjanak a pályára. Az erőszak kiszorult a stadionból az utcára, ahol verekedések is egyre ritkábban fordultak elő, a legvérmesebb drukkereknek meg kellett elégedniük azzal, hogy a távozó ellenfelet vagy bírót megdobálják. Azonban minden esetben számolniuk kellett a rendőrség fellépésével, aminek komoly következménye is lehetett; 1934 tavaszán például az Újpest debreceni vendégszereplésén egy hazai drukker a rendőr kardlapjának "köszönhette", hogy elvesztette egyik szemét.
  Az 1930-as években már komoly rangadónak számítottak az Újpest-Ferencváros összecsapások, 1935-ös kora tavaszi mérkőzésük sem volt botrányoktól mentes. A "lila-közép vezére" a mérkőzés után elmondta, hogy zászlójukat a ferencvárosiak leköpdösték, egyébként is "az ügyvédnyomort meg lehetne oldani annyi becsületsértésből, amennyit mi kaptunk." "Nem riadtak vissza az újpesti közép-tagok?" - kérdezte a Sporthírlap újságírója. "Kérem, kezdetben sok hölgytagunk is volt. Sokan elhozták feleségüket is. Ez most már lehetetlen. De mi, férfiak kitartunk." - válaszolt a drukker.
Hát így szurkoltak eleink hetven éve.