Többen is kértek, hogy vessem papírra gondolataimat a fent említett eseménnyel kapcsolatban, nos itt olvashatjátok:
Péntek éjjel vágott neki 9 fős csapatunk az útnak egy kisbusszal, miután a Gungnír megejtett egy fellépés előtti utolsó próbát, és áldoztunk a multikulti oltárán (bevásároltunk kaját, piát az útra). A magyarországi út viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy Siófok környékén megvariáltuk a fűtést, mert a hátul ülők fáztak, ennek következtében a pára elkezdett belülről ráfagyni az ablakra… De ezt gyorsan orvosoltuk, és egy rövid benzinkutas pihenő után már Szlovéniában is voltunk. A társaság zöme álomba szenderült, sofőrünk azonban jól bírta az ébrenlétet. Kellett is a figyelem, hiszen Ljubjana környékén ránk szakadt a hófúvás, ködfoltokkal tarkítva. Perceken belül elakadt kamionok, lépésben haladó személyautók akadályoztak minket. Szerencsére semmi komoly dolog nem történt, és egy újabb benzinkutas látogatás után már olaszföldön is voltunk. Itt az útviszonyok, ha lehet még rosszabbak voltak, ugyan már nem volt sötét, és ködfoltok sem voltak, de tükörsimára fagyott az út, és a havazás sem csillapodott, így Velencétől Ravennáig néha már 30 km/h-val is „száguldottunk”! Az olaszok még hírből sem ismerik a téli gumit, de ha sikerült is előznünk, sokkal gyorsabban mi sem tudtunk menni.
Fél 12-körül érkeztünk meg a kijelölt szállásra, ami egy tengerparti üdülőfalu hoteljában volt. Nyáron biztosan nagy zsongás van itt, most viszont hó, hideg (a szobákban is), és kihalt utcák. Érkezésünket az olasz csendőrség is figyelemmel követte, de a derék urak nem tudtak eléggé üvöltözni és csúnyán nézni ahhoz, hogy foglalkozzunk velük, így dolgavégezetlenül magunkra hagytak. Gyors fürdés és alvás után fél 5-kor indulásra készen álltunk, de az olaszok sosem a pontosságukról voltak híresek, így fél 8 körül el is indult a konvojunk (páran még jöttek autókkal – összesen kb. 30 magyar volt a koncerten). Úgy 20 percnyi autókázás után a helyszínen is voltunk, egy ipari területen lévő raktárhelységben (itt is marha hideg volt).
Maga a koncert enyhén szólva is furcsán alakult: eredetileg hét zenekar volt meghirdetve, abból kettőnek (Civico 88, Hate for Breakfast) búcsúkoncertje lett volna. Ehhez képest a Civico 88 nem várta meg a koncertet, és hamarabb feloszlott, a HfB-nek pedig mégsem ez volt az utolsó fellépése, a hétből pedig 4 zenekar volt jelen… A rendezvény elején a S4S olasz vezetője mondott beszédet, megköszönve a magyar és német bajtársaknak a megjelenést, majd a húrokba csapott az est első fellépője, az olasz Stile Antisociale. Fiatal zenekar, középtempós Oi zenével, de még hosszú út áll előttük, a kihagyhatatlan feldolgozásokkal sem sikerült felpörgetniük a közönséget. Őket követte a Fehér Törvény. Igazán jó, változatos műsort adtak elő, hallhattunk vegyesen régi és új dalokat, valamint feldolgozást is. A színpadon a szokásos, intenzív mozgás, míg a küzdőtéren csak mi, magyarok voltunk lelkesek… De derékul elnyomták a műsort, és elég jól is szóltak. Harmadikként a Gungnír lépett színpadra, egy kicsit megcsúszva, ugyanis a technikus sehogy sem akarta megoldani a dobok triggerelését (torzítását), márpedig a Gungnírnál ez a hangzás és a precizitás miatt kötelező. De szerencsére sikerült, és indult is a mészárlás. Az olaszok megint nem nagyon mozogtak, csak a Cripple Bastards feldolgozás hozta elő a táncos kedvüket. Még a szokásos show-elemként alkalmazott felfújható gumihölgyet is egy magyar néző gyalázta szét a használhatatlanságig. A műsor elég intenzív volt, és a színpadi mozgás sem maradt el. A már említett feldolgozás előadásakor színpadra lépett az olasz Still Burnin’ Youth énekese, emelve ezzel a produkció nívóját. A két zenekart egyébként baráti szálak fűzik egymáshoz, a tervek szerint egy split anyagot is összehoznak a jövőben. Az est utolsó fellépője a Hate for Breakfast volt, és egy roppant intenzív, mozgalmas produkciót láthattunk tőlük. Ez már az olaszokat is megmozgatta, olyannyira, hogy néha nehéz volt eldönteni, hogy a küzdőtéren vannak többen, vagy a színpadon. Játszottak régi és új számokat, a „kötelező” olasz feldolgozásokon kívül hallhattunk egy Anal Cunt számot is. Nekünk, magyaroknak előadták az „Avanti Ragazzi…” kezdetű indulót (amit a Gungnír koncert után az egész büfé énekelt – felemelő érzés volt látni és hallani, tudván, hogy nekünk szól!), amit az egész terem nyújtott kézzel énekelt! A koncert után kis kerülővel sikerült visszatalálnunk a szállásra (2 GPS-ből egy sem működött…), ahol meglepve tapasztaltuk, hogy a szobaszervíz amilyen lelkesen rendbe tette a szobáinkat, olyan lelkesen le is kapcsolta a légkondit, így újabb fagyoskodás következett…
Vasárnap reggel fél 11 körül indultunk, és mivel helyi szinten semmilyen kajálda nem volt nyitva (vagy iszonyú drága volt), elhatároztuk, hogy hazafelé megállunk majd valahol, hogy együnk. Az első pizzériáig nem is kellett sokat mennünk, de mielőtt még beléptünk volna, észrevettük a szivárványos zászlót az épületen… Így, elkerülve a botrányt, inkább továbbálltunk (Happy Boys volt a panzió neve…), érdekes lett volna 9 rövidhajú, barnainges fiatalember egy melegbárban…Egy Ravenna melletti bevásárló centrumban aztán végre sikerült pizzához jutnunk. Viszont rájöttünk, hogy az olaszokkal azért jó beszélgetni, mert ők sem tudnak semmilyen nyelven… A Gungnír basszusgitárosa magyarul próbálta megkérni a pultos hölgyet, hogy melegítse meg a pizzáját, majd mikor a kezébe nyomtak egy tálcát, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a történet… A zacskótól a csészéig mindent akartak adni, de aztán valahogy csak sikerült az a melegítés. A hazafele út viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a párásodás miatt végig az ablakokat kellett fűteni, így mindenkinek lefagyott a lába. Még Olaszországban egy helyen megálltunk Mussolini-s és Hitler-es borokat venni, aztán este 11-re már judapesten is voltunk.
Összességében elmondható, hogy egy nagyon hideg, de egyben nagyon hangulatos túrán vagyunk túl, és nem utolsó sorban szeretnék köszönetet mondani a szervezőknek, az olasz barátainknak, a zenekaroknak, és a koncertre kilátogató minden magyarnak!
88!
Blasius"