Egy amatőr futball Iliász kalandozásai a Magyar focifertőben legutóbb az úgynevezett profi szövetség zátonyán akadt fenn, ám most lássuk az érme másik oldalát, a focistát. Itt, most nem teszek különbséget, a sportot versenyszerűen (direkt nem használom a profi fogalmát, ugyanis nem érdemlik meg), illetve ezt a nemes tevékenységet szabadidőben űző alanyok között. Mondhatni, egy fészek. Külsőségekben, metroszekszuális cipők, borzalmas hajköltemények...stb terén verjük a világot, ám a játéktudás? Ezt bizonyítják az eredmények, vagy eredménytelenségek? Azzal még csak nem is lenne bajom, hogy az ifjoncok hasonlítani szeretnének a hőseikhez, példaképeikhez, de itt megáll a tudomány! A fennen emlegetett Ikonok teljesítménye mögött gigantikus munka és a hétköznapok kínkeserves szenvedései rejtőznek, amivel az újságok címlapjaira kerülnek! Erre mit lát a meccsre járó a hazai pályákon? Alultáplált, göthös, hurkagyurkákat, akik minden kis érintésre fetrengenek és visítoznak, mint az autista, vak, észak-koreai sakkozó kislányok! Ezt gyakorolják nap, mint nap a tükör előtt, ahelyett hogy a labdakezelést, becsúszást...stb, az edzésen. Vallom, hogy a csibészségnek, zsiványságnak igen is helye van a pályákon, hisz ez ad különleges ízt a játéknak, de a foci szeretete, az iránta érzett alázat nélkül, nem más, mint meggyalázása ennek a csodálatos sportnak! Ebben bűnösök a nevelők, a trénerek is, aki hagyják, hogy ezek a szellemi gnómok árasszák el a magyar pályákat. Ezért nem adatik meg, hogy érezzék a siker ízét, ezt az utánozhatatlan élvezetet. Pedig higgyétek el, felemelő tud lenni! Én már csak tudom, hisz a Ferencvárosi Futball Club szurkolójának nevezhetem magam! Szerencsés (nem tévesztendő össze a Molnárpetivel) vagyok!!!